|
|
Telefon: 42/599-979
|
|
Sms: 30/93-43-979
|
Postacím
Nyíregyházi Főiskola
4400, Nyíregyháza
Sóstói út 31/b
|
|
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Pócsi István |
 A kezdetek éve 1980. A szellemi és lelki fejlõdésemért felelõs megbízott pedig a bátyám személyében ölt alakot. Tíz évvel idõsebb tõlem, a rockzene szeretetét is neki köszönhetem. Az elsõ kézzelfogható élmény a memoriterekben a Skorpió együttes Vén koldus az utcán címû dala, közönségem a nagymamám, a hangszer pedig a seprû, ami a basszusgitár szerepét töltötte be. Ez volt az elsõ lépés a színpad felé. Ezt szokványos gyerekkarrier követte, részvétel a Mikulásünnepségen, az apuka egy pillanatra félrenéz, mire a gyerek már a Mikulás ölében szavalt. Általános iskolában már színjátszókörben bontogattam szárnyaimat. Sajnos az 5-ös Általános Iskolában verbuválódott vándorszínészeket az élet és a tanárnõ nem vitte tovább. Az iskola végére alakult ki bennem az igényes rockzene a szeretete. Az általánosban például Bros vitte a gyerekeket a kárhozatba, de hála isten a bátyám megkímélt ettõl a bálványimádástól, a Bros fiatalokra gyakorolt hatásait jó magyar rockzenével pótolta. 1986-ban jártunk, jött a Dinamit, P. Boksz, P. Mobil, Pokolgép, Ossián, de a legnagyobb kedvenc mégis a Prognózis volt a Tele van a város egerekkel címû tételével. A zenekarok mellett meghatározó hatást hordozott még anno egy bakelitlemez, ami István a király kitüntetõ címét és rangját is viselte. A régi bakelit ronggyá ment a sok pörgéstõl, s még a szereposztások is rögzültek a fejünkben. A középiskolában is a zene volt az ismerkedés alapja, egy sráccal elsõ nap beszédbe elegyedtünk, s a nap végére eljutottunk a zenekaralapítás gondolatáig. Iskolám, mely megélhette és táplálhatta ezt az ambíciót, az Évisz volt, ahol egy ízben, az alma mater 25. születésnapján Ki Mit Tud?-ot szerveztünk, amire összehoztunk egy zenekart, amelynek a nevére sajnos már nem emlékszem. Egy osztályból hárman voltunk benne, egy gitár egy dob, és ének, egy saját dal, és két Tankcsapda, és az elsõ koncertélmény, már elõadói szempontból. Apropó, koncertek, ebben az idõszakban kezdtem el rendszeresen bulikra járni, kezdetnek Beatrice, némi Sex Actionnel keverve, aztán a Moby Dick koncertre már egyedül mentem. Menthetetlen voltam, mindennél jobban érdekelt az élõ zene, s „freitamásosan”, ami mögötte van. Délután kettõkor már az Ifiparkban ültem, s néztem, ahogy épül a színpad, ahogy a technika a helyére kerül, dumáltam a zeneipar kétkezi munkásaival, s egy csomó hasznos tapasztalattal lettem gazdagabb. Ekkor már nemcsak az érdekelt, hogy zenélni kellene, hanem az is, hogy koncerteket hogyan hozzák tetõ alá, a szervezés, a kapcsolattartás a zenekarok képviselõivel. Persze kõrocker soha nem voltam. Nem volt hosszú haj, semmi külsõség, csak néhány póló, meg kitûzõ. Ettõl függetlenül a környezetemben azért már sokan értették, hogy mi az szenvedély, ami a zene felé hajt. Ekkor jelentek meg az ikrek, a Bánfalvi-Brothers, akikkel késõbb zenéltem is. Rajtuk keresztül ismertem meg a kilencvenes évek meghatározó irányzatát a Nirvana által éltre hívott grunge-ot, valamint a korszak legmocskosabb és legsikeresebb zenekarát, a Guns 'n' Roses-t. Akkoriban arról szólt az életünk, hogy suli után csavarogtunk, zenékkel ismerkedtünk, szívtuk magunkba az ifjúság édes hangjait. Cserélgettünk kazettákat, nagyokat röhögtünk. Én akkor csináltam a középiskolai zenekart, amivel 3-4 koncertünk volt, tehetségkutatón indultunk, s az együttesben voltak is lehetõségek, de érettségi után szétszakadtunk, és abbamaradt a muzsika. Viszont a Bánfalvi-testvérek által vezetett Fruit Of The Boom zenekar már ekkor mûködött. Kezdetben szövegeket írtam nekik, aztán a mikrofon mögé állítottak. 1997 januárjában lehívtak egy próbára, mutattak pár új témát és kedvem támadt elénekelni azokat a szövegeket, amiket írtam. Mindig azt mondták rám, hogy érettebb vagyok a koromnál, ennek megfelelõen komoly szövegeket is írtam. Soha nem azok az apró-cseprõ kamaszkori sztereotípiák érdekeltek, mint például a cigarettázás, próbáltam inkább mélyebbre hatolni. Szerintem mindenki máshogy éli meg a korát, én a tapasztalataimat írtam le, nem követtem az Ossián-féle Acélszív vonalát sem, inkább, ha hasonlítanom kellene, azt mondanám, hogy a Black Out volt elõttem példaként. Azokat a szövegeket úgy kell olvasni, hogy közben mélyen bele kell szállni az elõadó lelkébe, meg kell fejteni a szimbólumokat. Tehát ott ragadtam a Fruit Of The Boom próbáján, zenekarom nem volt, maradtam náluk. Márciusban már elkészítettünk egy demót, és megindult egy négy éves sikersorozat. A rendezvényszervezés megmaradt, így sikerült egy csomó jó zenekart szervezni Nyíregyházára. Itt volt a Black-Out, a Warpigs, a Fresh Fabrik. Akkor megtanultam, hogy ha valakinek segítesz, akkor jön a viszonzás, azaz mi is mehettünk Budapestre. A Black Out-tal és Warpigs-szel játszottunk az E-Klubban is, olyan helyre kerültünk, amirõl más zenekarok csak álmodoznak. Tehetségkutató fesztiválokra jártunk, a Marshall-Tehetségkutatón bejutottunk a döntõbe. 1998-ban mi voltunk az egyetlen magyar zenekar az Irigy Hónaljmirigy mellett, aki háromszor játszott az E-Klubban. Ez akkor borzasztó nagy dolog volt nekünk itt a keleti végen. Fesztiválok, köztük a Sziget, videoklip, minden arra utalt, hogy a zenekar megmozgatta a rockzenei életet. Aztán a basszusgitárosunk felkerült Budapestre, de a váltás sem törte le az összhangot. Aztán nekem jött egy lehetõség, kimehettem volna külföldre, Spanyolországba, de pont akkor, amikor a Sziget Fesztivál is zajlott, ahová meghívásunk volt. Mivel nagyon sokat játszottunk abban az évben, nagyon fáradt voltam, úgy döntöttem, hogy elfogadom a külföldi utat. A zenekarnak felkínáltam azt a lehetõséget, hogy ne mondják le a koncertet, hanem valaki helyettesítsen. Egy debreceni srác beugrott, aki végül a zenekarral maradt, és ezáltal az FOTB is új ízt kapott. Én énekeltem, õ pedig angolul rappelt. Egy olyan stílus irányába mozdultunk el, ami Magyarországon még nem volt, egy kicsit felfrissült a zenekar világa, az angol rap miatt egy kicsit nemzetközi irányba is mozdulhatott volna, úgy, hogy közben megõrzi a gyökereit. Én egyébként csak magyarul vagyok hajlandó énekelni, szerintem az anyanyelvem a világ legszebb nyelve. De problémát jelentett, hogy a zenekar ügyei már nyomták a vállamat, viszont a többiek mindig tudtak bulizni. Ez nekem összeférhetetlen volt, kinyitottam emiatt a számat. A többiektõl persze soha nem kaptam visszajelzéseket arról, hogy probléma lenne. Ez feltornyosult, és 2001 év végére olyan szituációt hozott, amiben döntenem kellett. Felgyülemlett sok feszültség, pedig azt hiszem, hogy a zenekar mûködtetésében oroszlánrészt vállaltam. De már nem akartam tovább csinálni. Kiszálltam, és fél év múlva feloszlott az FOTB. Ezt követõen nem vonzott már annyira a szereplés, bár tény és való, hogy aki már megízlelte a színpad áldásos hatását nem nagyon tud elszakadni tõle. 2002-ben mutatták be a Nyíregyházi Szabadtéri Színpadon a Jekyll és Hyde címû musicalt s az új zenei élmény egyben új irányt is jelentett az életemben. Teljesen megõrültem, elõtte láttam a Jézus Krsiztus Szupersztárt, aminek nagy rajongója voltam, hétszer mentem el rá két év alatt, a Jekyll alatt pedig nyilvánvalóvá vált számomra, hogy lehet színházat csinálni úgy, hogy ne csak a kommersz jöjjön le a színpadról. A Jekyll nem egy könnyen emészthetõ darab, de mégis mindenkihez tud szólni. Ennek hatására az Ifjúsági Centrumban elkezdtünk egy sorozatot melynek Mikropódium volt a címe, és elsõ vendégeiként Molnár Lászlót és Venyige Sándort, a Musical Színház vezetõit üdvözölhette. Ekkor érett meg az alkalom is, hogy újra színpadra álljak, így a Mikropódiumon én is felléptem egy saját esttel, Megtalált lélek címmel. A Musicalszínház segítségével adtam elõ dalokat a Jézus Krisztusból és a Jekyllbõl, és ezen a mûsoron jöttem rá, hogy a színház és a musical az új korszak az életemben. Az elõadásnak nagy sikere volt. Ezután nagy csend. Zenélni akartam, de nem találtam hozzá embereket. Aztán egy debreceni koncert után egy zenészbarátom felvetette, hogy miért nem kezdek bele egyedül. Kicsit ódzkodtam ettõl, mondván kifejezett zenei képzettségem nincsen, de aztán mégis beszereztem egy mini-billentyût és elkezdtem írni a dalokat. A mai napig nem tudom, hogy a zongorán melyik a c-hang, de ha leülök, akkor a végeredmény hallgatható. Közel három év után újra felléptem, illetve készül egy új zenekar is. Szeretném, ha 2005 márciusa már arról szólna, hogy az új tervek lemez formájában kerüljenek a közönséghez. A sok év változás érzékelhetõ, az FOTB grunge volt némi hard-core-ral keverve, ez az új zene pedig inkább színházban érvényesülne igazán. Rengeteg olyan elem van benne, ami a látványt is kíván maga után. De pontosan ezt a vonalat mûfajilag meghatározni nem tudom. A zenélés addig jó, ameddig van bennem õszinteség. A mondanivalók nem lettek egyszerûbbek, csak konkrétabban fogalmazok. A dalok egy musical-nek a gerincét alkotják majd, ami Ének az esõben címet viseli, és természetesen ezalatt nem az ismert örökzöldet értem. Remélem, hogy ezek a dalok 2-3 év múlva egy 31 trackes koncertmusical formájában napvilágot látnak. Már most is egy történetet akarok elmesélni, de ezt még jobban át kell látnom. Szeretném ha ez eljuthatna olyanokhoz, akiket én a manapság nagyon fontosnak tartok a zenei életben, mint például Pierrot, vagy Ákos. Nem az a célom, hogy megtömjem a zsebeim, csak a zene örömét akarom megosztani a közönséggel.
|
|
|
